Számos lakótelepi okoskodásunk (valamint a Fanboys két hete történt újranézése) után végül eljutottam odáig, hogy komolyan elkezdjek gondolkozni azon, hogy most akkor vajon tényleg melyik lehet a jobb? A Star Wars vagy a Star Trek? És vajon miért lehet a nagy kacsaúsztató túloldalán ilyen éles a vonal a két tábor között? Mert én simán elhiszem, hogy minden túlzás ellenére tényleg vannak olyanok, akik ilyen komolyan veszik ezt a két címet, és mindazt, amit képviselnek.
Kezdjük talán az elején: hogy nekem melyik tetszik jobban. Nos, fogós kérdés. Tény és való, hogy mindkettőt szeretem, de ami igaz, az igaz: a Star Warsot egy kicsit jobban (tudom, tudom… -5000 Trek-pont). És nem azért, mert korábban ismerkedtem meg vele, vagy több időt fordítottam az ún. “expanded universe” felderítésére – sokkal inkább azért, mert a hossza miatt (mondjon bárki, amit akar, az igazi Wars nekem hat film, slussz-passz) sokkal barátságosabb az újranézés hossza, így szívesebben merülök el benne időről időre, míg a Treket néha addig húzták, amíg végül már-már élvezhetetlenné korcsosult – nézzétek csak meg az öttel osztható számú Trek-mozikat. 
Ugyanakkor azt nem vitatom, hogy a Wars sokkal komolytalanabb, vagy, ha úgy tetszik, mesésebb. Mert a rajongók hiába számolgatják, hogy hány budi is kellene a Halálcsillagra, és hasonló zöldségeket, itt akkor sincs többről szó, mint rengeteg jól bevált mesei sablon felmelegítése, feldobva némi zagyva spirituális handabandával. Viszont kapunk hozzá egy olyan csodás “messzi-messzi galaxis”-t, amiben mindig felfedez az ember valami újat. És ez nem vicc: hosszú évek után ezen a héten elővettem az első trilógiát, méghozzá a legeredetibb, változatlan verzióban, és nem győztem eleget csodálkozni a harminc évvel ezelőtti trükkösök (akik között azóta nem egy trükkipari nagykutya lett) precizitásán és sok-sok apró ötletén (kedvencem a Birodalomban felrobbanó TIE Fighterből kirepülő pilóta).
S mit nyújt ezzel szemben a Star Trek? A látványvilág mindenképpen szegényesebb, néha már-már bosszantóan naiv (legalábbis az elején), a politikai korrektség pedig lassan már kiment a divatból. De ne feledjük, hogy ez a maga idején forradalminak számított. Ráadásul az se semmi, ahogy a Trek újra és újra megújult, hogy kielégítse a nézőket: hol a trükköket turbózták, hol az egyre pesszimistábbaknak kedvezve mellőzték a korai Trek habos-babos naivitását, azt pedig már meg se mondhatnánk, hányan is fordultak meg a különböző hajók ilyen-olyan posztjain.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy talán még a legdebilebb részeknek is összetettebb a sztorija, mint a Star Warsoknak. Persze itt is voltak hullámvölgyek, mind a tévés, mind pedig a mozis Trek-pályafutás során, ám mégis még a leggyengébb szériákban is vannak olyan epizódok, amiket újra és újra elővesz az ember, mert egész egyszerűen remekül vannak megírva – és persze ilyenkor még a bájosan gagyi (ám máskor röhögésre ingerlő) trükköket is megbocsátjuk.
Persze mindkét franchise-ban van egy közös Achilles-sarok, és az nem más, mint a színészi játék. Nem állítom, hogy nem igyekszik mindenki kihozni a legtöbbet magából, de azt talán még a legvéresszájúbb Trekkerek is belátják, hogy a jó öreg Shatner bácsi teljes színészi eszköztára kimerül abban, hogy néha elveszti a pólóját, és a Star Wars színészei sem véletlenül tűntek el szinte mind a süllyesztőben. Persze kivételek akadnak, de azok leginkább egy-egy színészhez kötődnek: Patrick Stewart kissé teátrális stílusa például nagyon jól illik a karótnyelt Picardhoz, és Harrison Ford sem véletlenül lett aztán Indiana Jones. Persze mindkét esetben a kései aktorok már sokkal jobban teljesítenek, de vitathatatlan, hogy nekik még várniuk kell arra, hogy olyan legendásak legyenek, mint például a fenti két példa.
Egyszóval ha jó sztorira vágyom, akkor Star Treket veszek elő, ha pedig arra, hogy elvarázsoljanak, és visszarepítsenek a gyerekkoromba, akkor pedig Star Warsot. Ha mindkettőt, akkor mindkét sorozat legutóbbi mozifilmjét. Ha pedig csak röhögni az egészen, akkor az Űrgolyhókat vagy a Fanboyst. 