Hosszas halasztgatás után ma végre bemutatják Carpenter ’82-es The Thing-jének előzményfilmjét, amit annak ellenére is elmegyek megnézni, hogy előre tudom, hogy nem fog tetszeni, sőt, arra is van egy tippem, hogy színtiszta hullagyalázás az egész. A Digitális Búsképű Lovagnak pedig már most üzenem, hogy este hét körül készen állhat egy új szinonímával az “akkor minek nézed”-frázisra. ![:-D]()
A választ már most tudom: ha egy film 19 évesen, fényes nappal eléri, hogy az ember fia megpróbálja minél kisebbre összehúzni magát egy pokróc alatt, abban lehet valami. És (akárcsak az Alien vs Predator 2 esetében) elmegy, hogy láthassa végre a monsztert a nagy vásznon – legyen az alkotás akármennyire kiábrándító.
De ne is essen több szó erről, egyrészt mert ezt nem azért írom, hogy előre fikázzam, amit még nem láttam, másrészt mert délután úgyis megteszem. Addig is úgy döntöttem, hogy ha már testrablós film, összegyűjtöm a (szerintem) legemlékezetesebb földönkívüli alakokat, akik megpróbáltak emberi alakban/embereket irányítva mindenféle csúnyaságokat elkövetni. Mivel ez nem toplista, így nincs (tényleges) rangsorolás, de a kommentekben lehet vitatkozni, és feltétlenül hívjátok fel a figyelmem, ha kihagytam volna valamit! ![:-)]()
(ideiglenes megjegyzés: a képek hiányáért előre is elnézést, de nem tartózkodom a DVD-kollekcióm közelében, így képanyag leghamarabb szombaton lesz!)
Akkor hát íme az illusztris lista:
Khan bogarai (Star Trek II: Khan haragja)
Sajna Ricardo Montalbannak meg kellett elégednie egy alaptípussal: pár randa fülbemászó csigával, ami az egyik alanynál befuccsolt, a másikat pedig még William Shatner is ki tudta imádkozni Walter Koenig fejéből. Igazából nem zavarnak túl sok vizet.
Ellenszer: William Shatner pocakja (talán), fézer
Veszély mértéke: 3/10
Goa’uldok (Csillagkapu)
Van stílusuk (egyiptomi), vannak kütyüik (repülő piramis), vannak szolgáik. Kár, hogy csak túlméretezett kukacok; ennyi mindenhez azért dukálna valami dizájnosabb külső. Persze igazából nem túl veszélyesek: a geek James Spader és a szenvelgő Kurt Russell simán túljárt a fővezérük eszén, aki amúgy is szemmel láthatólag jobban törődött azzal, hogy minden jelenetben másik ruhát vegyen fel.
Ellenszer: atombomba
Veszély mértéke: 4/10
Rózsaszín csigák (Slither – Féltél már nevetve?)
Mint a legjobb paródiák általában, ez a mozi is inkább a műfaj közhelyeit veszi szép sorban, olyan tapló humorral vegyítve, ami a párját ritkítja. A leginkább össze-vissza csúszkáló nyers csirkehúsra emlékeztető űrcsigák viszont nem túl kedves népség: nem csak az Isten háta mögötti kisváros lakosságát, de annak állatvilágát sem hagyják békén (bővebben lásd a Nathan Fillion vs szarvas-jelenetet). Ezek után ki bánja, hogy épp a markolóállkapcsú Michael Rookert változtatják a legnagyobb, leggusztustalanabb, legtrutymósabb (ráadásul szobaméretű) monszterré?
Ellenszer: amit találsz (hajsütővas, gázpalack, etc.)
Veszély mértéke: 5/10
Idegen lárvák (The Faculty – Az invázium)
Réges-rég, mikor Robert Rodriguez még nem sz*rokat, hanem filmeket csinált, megrendezte a kilencvenes évek (egyik) legjobb testrablós filmjét. A csúnya ufók ezúttal egy középiskolában rendezik át a dolgokat, kész szerencse, hogy meglehetősen egyszerű elbánni velük. Illetve nem is: ki merne egy olyan tanári karral kekeckedni, ahol Robert Patrick is az idegenek oldalán áll?
Ellenszer: tollba tett drog+Zsákos Frodó-kombó
Veszély mértéke: 6/10
Edgar/A bogár (Men in Black – Sötét Zsaruk)
A csúnya intergalaktikus ízeltlábú meglehetősen átlátszóan játszik: nem alakult semmivé (nem úgy, mint Serleena a második részben), csak lenyúlta az ex-Private Pyle Vincent D’Onofrio bőrét, ami egyrészt elég hamar elvesztette “frissességét”, másrészt finoman fogalmazva is kicsi lett rá. De sebaj, mert a végeredmény egyrészt egy jól megérdemelt Oscar-díjat hozott a filmnek (Legjobb maszk), másrészt D’Onofrio olyan elképesztő testmozgást és gesztusokat tet a figurához, amin a mai napig röhögnük (részemről felejthetetlen, mikor megpróbál lazán könyökölni). És persze végül ő is leveti az álarcát…
Ellenszer: a Galaxis, gigászi mordályok
Veszély mértéke: 6/10
Hüvelyek (A testrablók támadása)
A történet Don Siegel által leforgatott első adaptációját a mai napig sokan, sokféleképpen értelmezték, úgyhogy ettől én inkább tartózkodnék. A rosszaságok itt egy kisvárosban kopírozzák a népességet, még szerencse, hogy egy talpraesett doktor bácsi rájön erre – még akkor is, ha eközben már senkiben sem bízhat. Ha a támadók nem követnének el egy-két alapvető hibát (másolat az asztalon felejtve), talán jobban ment volna nekik. Persze elsőre senki sem tökéletes.
Ellenszer: a stúdió által beerőszakolt hepiend (?)
Veszély mértéke: 7/10
Hüvelyek a padláson
(
Testrablók: Az invázió folytatódik)
A pokoli idétlen magyar cím az előző pontban kitárgyalt sztori ’93-as feldolgozása, azaz nem folytatás – az viszont tagadhatatlan, hogy az egyik legbefosatósabb ilyen típusú film (azok a sikolyok…). Cimboráink egy katonai támaszpontot látogatnak meg, azaz néha előkerülnek a fegyverek (és néhány, később szép karriert befutott arc), az alapszabály ugyanaz: ne mutass érzelmeket! Ne aludj el! Ne bízz senkiben!
Ellenszer: vágj zombifejet, és ha úgy adódik, fuss, ahogy a lábad bírja. Ja, és sok-sok fegyver.
Veszély mértéke: 8/10
Kutya – báááár…. (A dolog)
“Jó kis akciófilm, szörnyekkel” – tartja a rendezője. A sokat másolt, sokszor idézett (vérteszt a la South Park) műben Kurt Russell és egy antarktiszi kutatóbázis tagjai kerülnek szembe a beszivárgó, másokat a legapróbb részletekig kopírozó idegen szlötyivel. Odakint a hideg és az örök éjszaka, odabent a folyton új alakot öltő monszter. Nem is tudom… Te melyiket választanád?
Ellenszer: izzó drót, lángszóró
Veszély mértéke: 10/10
“Futottak még”-kategória:
A testrablók támadása: a ’78-as verzióval szemben vannak fenntartásaim; túl sok szereplő, zagyva sztori – mondjuk azért a zseniális zárójelenet sokat javít az összképen.
Az invázió: Daniel Craiggel és Nicole Kidmannal. Nem láttam, állítólag szar.
Elpusztíthatatlanok: egyelőre szintén kimaradt, de majd valamikor pótolom.
Avatar: gondolj csak bele: egy ember beköltözik a helyiekre hasonló testbe, hogy jól kifigyelje őket. Ismerős, nem? Persze, végül őt asszimilálja a Zoe Saldana, de ezt a filmet úgyis jobb elfelejteni.
A választ már most tudom: ha egy film 19 évesen, fényes nappal eléri, hogy az ember fia megpróbálja minél kisebbre összehúzni magát egy pokróc alatt, abban lehet valami. És (akárcsak az Alien vs Predator 2 esetében) elmegy, hogy láthassa végre a monsztert a nagy vásznon – legyen az alkotás akármennyire kiábrándító.